Komatálat hoztam
"Süssünk, süssünk valamit,
azt is megmondom, hogy mit!"...
...és azt is elárulom, hogy miért, csak olvasd el a cikket, s kiderül a titok...
Először nézzünk bele a sütőbe, milyen finomságok kerültek ki melegéből.
Ahányszor átkukkantottam a sütő ablakán, mindig más - más csemege mosolygott rám.
Irult - pirult benne négy mosolygós fonott kalács, aztán tekergőztek a gazdagon csokis és fahéjas csigák, majd lekváros arccal kacsingattak a linzer virágok. Azért akadtak olyanok is, amelyek nem sültek, csak görögtek - pörögtek, ők pedig nem mások voltak, mint a kókuszgolyók.
Ahány csoport, annyi sütemény, hozzá annyi szép látvány, és annyi kellemes illat. Csak egy dolgot volt nehéz, vagy inkább nem könnyű megérteni: miért nem lehet azonnal mind megenni?!
A könnyű válasz az lehetne, hogy csak. Ám erről mindenki tudja, az aprócska gyerekek különösképp, hogy a csak nem igazi felelet a felvetett problémára, úgyhogy eljött az ideje, hogy utánanézzünk a miértnek.
Létezik egy kedves néphagyomány, melynek neve komatálazás. Ezt elevenítették fel az Árnyas óvodásai.
A komatálat általában fiatal lányok készítették egymásnak a húsvétot követő vasárnap, melybe fonott kalács, tojás és ital került, s azok átadásával örök barátságot fogadtak egymásnak. Természetesen a komatál küldése működhetett fiú - lány, de két férfi között is, célja ugyanis a baráti kapcsolatok ápolása volt.
A baráti kapcsolatok ápolása a jó hangulat megteremtésének elengedhetetlen összetevője, mely az Árnyas életének fontos velejárója, úgyhogy péntek délelőtt a gyerekek szépen megrakott komatállal elindultak, s énekszó kíséretében csoportszobáról csoportszobára jártak:
"Komatálat hoztam,
Meg is aranyoztam.
Ha nem tetszik komának,
Küldje vissza komának."
De nem küldött vissza senki semmit, inkább kézfogások és ölelések közepette komává, baráttá fogadták egymást, aztán jó ízzel mindenki elfogyasztotta komáik ajándékát.
Sajnos széthúzó világunkban, ahol az emberi kapcsolatok, az igazi értékek régmúlt idők elavult eszméivé avanzsálódtak, egyre nagyobb szükség van arra, hogy legyen olyan embertársunk, akit barátunknak nevezhetünk, akire minden körülmények között számíthatunk.
A technika, a gépek az emberek kétkezi munkáját tudják helyettesíteni, de jó szót, mosolyt, ölelést, vidámságot, megértést, vigaszt, szeretetet adni és kapni... - ahhoz ránk van szükség... emberekre... barátokra....
S lehet a koma, szegény vagy gazdag, kövér vagy sovány, szép vagy még szebb, teljesen mindegy, csak az számít, hogy a barátom.
"Tudod, egy baráttal le tudsz csendben ülni,
képes vagy lelkében mélyen elmerülni.
Nincs szükség szavakra, nem muszáj beszélni,
lehet szeretettel szavak nélkül élni.
Mert nem minden barát képes a beszédre,
mégis hangolódhat szeretet zenédre.
Ha a szívetek is egy ritmusra dobban,
hidd, el a sok érzés nem marad titokban.
Mikor a másikban lelki társad látod,
boldog lesz a szíved, mert van egy barátod,
s öröm lesz számodra szép szemébe nézni,
közös emlékeket újra felidézni." / Aranyosi Ervin: Baráti csendben /
Kívánom, hogy az itt köttetett barátságok hosszú évekig kísérjék utatokat.
