Szüret szőlő szemmel
Üdvözlet Mindenkinek! A nevem Szőlő, de latinul a Vitis névre hallgatok. Korom meglehetősen magas, már több ezer éve élek itt a Földön. Szeretem a vizet, a napsütést, de legfőképp azt, ha engem szeretnek. Szerencsére ez gyakran így van, mert édes vagyok, tele életerővel, vitaminnal. Sokszor ellátogatok az Árnyas Óvodába, mert ott mindig jó szívvel fogadnak, a múlt héten pedig különösen vártak engem a gyerekek...
A gyerekek és az óvó nénik az ősz öröm ünnepére, az én kedvenc mulatságomra, a szüretre készültek. Itt én vagyok a főszereplő, igyekszem is kitenni magamért!
Bevallom, amikor megérkeztem, jó nagyra nyitottam szemeimet, annyi csudát láttam. Például magamat, ráadásul jó sokszor. Igen szépek voltak, de sajnos nem ehetőek és nem olyan édesek, mint én, mert azok fehér lapokon feküdtek, s festékből készült a ruhájuk. Az meg, mint tudjuk, nem ehető. De ha valaki véletlenül mégis megenné, hát akkor biztos azonnal rájön, hogy az nem jó. Velem szerencsére ilyen nem fordulhat elő.
Viszont az igen, hogy többször kicsordult a könny a szemeimből, úgy kacagtam, amikor a gyerekek énekeltek, futkorásztak és közben jó nagyokat nevettek. Hogy is szólt a nótájuk?
"Lipem, lopom a szőlőt, elaludt az öreg csősz.
Furkósbot a kezében, vaskalap a fejében.
Tele a kiskosár!"
A csősz igyekezett elkapni a kis lopósokat, a tolvajok meg menekültek, én meg úgy kacagtam, hogy ha nem vigyázok, a szemeim szanaszét gurultak volna mindenfelé.
Bevallom, néha irigykedtem is egy kicsit. Több társam valami puha, sárgás, jó meleg ágyikóban kapott helyet, és a levegő úgy illatozott tőlük, hogy ha nemcsak szemeim lennének, hanem szám is, hát biztos beléjük harapok!
De hamarosan az én szereplésem következett. Azt nem mondom, hogy annak miden mozzanatát szeretem, mert akkor nem lennék őszinte. Például az kellemes, ahogy a gyerekek kis ujjacskáikkal végigsimogatnak, megcsiklandoznak, de mikor el kell válnom társaimtól és a száramtól, akkor kicsit szomorú leszek. Ami azért mégis örömmel tölt el, hogy ilyenkor új barátokkal találkozhatok, és az énekszó, amit közben hallok mindig jó kedvre derít.
Az egyik kedvencem az, amikor útnak indulunk a csűrbe. Olyankor annyi szép dologra csodálkozhatok rá. Látom az óvodát, a szép gyermek rajzokat a folyosón, a kinti tájat, az árnyas fákat, bokrokat, a kék eget, a napot, az épületet kívülről, a gyerekeket ahogy vidáman énekelnek körülöttem. Nagyon szeretek így nézelődni, utazni, világot látni. Ezért is élnek rokonaim mindenhol a Földön.
Az üldögélést is kedvelem, különösen a szőlő tőkémen, ott olyan nyugalmas, békés minden. A gazdám törődik velem, eszem, iszom, a napon süttetem magamat, gondos kezek között szabadon nőhetek, fejlődhetek, s abban reménykedek, hogy végül sok embernek tudok majd örömet okozni.
Izgulok is nagyon, mert most jött el a bizonyítás ideje. Most derül ki, hogy az elmúlt évben elég ügyes voltam - e. Vajon fogok ízleni a gyerekeknek? Mindjárt kiderül.
Szeretem a szüreti mulatságot, ilyenkor sok kéz szorgoskodik, énekelnek az emberek és mindenki vidám. A tálkában, melyben a gyerekek vittek engem, bevallom, nagyon izgatott voltam. Mély levegőt szippantottam, s minden erőmet összeszedtem, hogy meg legyenek elégedve velem.
Az izgalom mellé viszont a szorongás is mellém szegődött. Azt hiszem, ezt a mutatványt nem kedvelem annyira, ugyanis a présbe kerülve kicsit szűkössé válik a hely számomra, bár a gyerekek elég óvatosan bántak velem. Jártak körbe - körbe, viszont minél többet köröztek, annál szorosabban lettünk társaimmal. Idővel a könnyünk is kicsordult, de ekkor hirtelen megkönnyebbültem, kiszabadultam a szorító fogságból és aranyló, illatozó édes nedűként folydogáltam tovább szabadon.
A gyerekek arca is felderült, mikor szájukhoz emeltek. Azt hiszem ízlek nekik! Minden életerőm átszállt beléjük és minden energiám ott él tovább bennük. Sikerült! Ügyes vagyok! Boldog vagyok!
