Sirályetetés a Margitszigeten
Alacsonyan, nagyon alacsonyan szálltak tegnap a sirályok a Duna felett a Margitszigetnél. No, nem az időjárás késztette őket erre, sem a város zaja, de a szigeten futók sem lehettek az okai. Sokkal inkább az Árnyas óvodások csalogatták őket talaj közeli szárnyverdesésre.
De kezdjük szép sorjában az elején. 2015. március 04. szerda reggel 9.00 óra. Egy nagy busz parkolt le az óvoda előtt. A gyerekekért jött. Az óvodások kis hátizsákkal hátukon egymás után felkapaszkodtak a méretes jármű belsejébe vezető lépcsőkön, aztán helyet foglaltak a magasban elhelyezkedő üléseken. Nemrég hasonló madárperspektívában volt részük ( persze nem ilyen szavakkal ), amikor a hókotró sofőri székéből néztek le a világra. Lehet, hogy most még egy kicsivel magasabban jártak.
A busz elindult.
Mintha mi magunk is madarak lennénk, oly gyorsan szaladt a táj alattunk. Erdők, mezők, házak között, folyó felett vitt az utunk. Megérkeztünk a Margitszigetre. Leszállás! A magasból leereszkedve horizontunk is alábbszállt, s ismét a megszokott nézőpontból érzékelhettük a körülöttünk elterülő tájat.
A gyönyörű szigeten szarkák, galambok, hatalmas fák, köztük egy száz éves nyár fogadott, s a kikukucskáló napocska sugarai a téltemető virág sárga szirmairól ragyogott ránk vidáman. Hiába, a tavaszt nemcsak mi várjuk!
Azonban minket is vártak, méghozzá Barna bácsi, a Madárovi lelkes természetbúvára. Vele indultunk a Duna partjára a sirályok birodalmába.
A szigetről nézve a túloldal kicsit másként festett, a sziget csendes nyugalmát egy széles folyó választotta el az elénk táruló óriási házaktól, a nyüzsgő élettől.
Egy - egy sirály már a magasból észrevette érkezésünket, míg társaik szép nyugodtan üldögélve élvezték a sziget békéjét és a kellemes napsütést.
"A dankasirály vándormadár ugyan, de egy része azért kihúzza nálunk a telet úgy, hogy elhagyja kedves, befagyott tavait és a folyók nyílt helyeinek feljárásával tengeti tavaszig az életét. Magyar földön teljesen a gazdasághoz símult és alkalmazkodott és ott, a hol seregei a tóságban tanyát ütöttek, nincs a dankasirálynál buzgóbb követője az eke vasának, és nincs jobb, kitartóbb tisztítója az ugarnak, kaszálónak és a rétség kasza alá fogható részének. Folyton szedi a bogárságot, a kukaczot és mindazt, a mit a gazdaságra károsnak kell tartanunk. Fiait is ezekkel ápolja föl, azért ott, a hol telepei állanak, a mezőgazdaság rovarkárról nem is panaszkodhatik. Csak őszkor kezdi a tó színét is méregetni, s ekkor belevág a silány halba is. Bessenyey György a természet leirásában feljegyezte magyaros nevét, a melyet ime átadtam a magyar népnek is."
Ilyen gyönyörűen írt Herman Ottó a dankasirályokról A madarak hasznáról és káráról című tanulmányában.
A fehér tollú, szürke, barna és fekete árnyalatokkal díszített, piros lábú, hegyes csőrű madarak közeledésünkre hirtelen nyüzsgő érdeklődéssel reagáltak. Miközben Barna bácsi mesélt, madárgyűrűt mutogatott, addig a sirályok és a köztünk lévő távolság egyre csökkent. Valószínű tudták, mi fog következni. Nemhiába él itt annyi madár, mert az emberek szívesen etetik őket. Felemelő az a látvány, amikor a kenyérdarabok a magasba repülnek, velük együtt a sirályok is, akik olyan röptáncba kezdenek az orrunk előtt egy karnyújtásnyira, hogy szinte bőrünkön lehet érezni szárnyverdesésüket.
A gyerekek is lelkesen dobálták a falatokat, egyik - másik röppályája olyan sikeresnek bizonyult, hogy a madaraknak még röptükben sikerült levadászniuk azokat. A nagyobb darabokat a vízben megáztatva fogyasztották el, ebben a dolmányos varjú - a nagy feketeség a sok fehér között - igazán ügyesnek bizonyult.
Aztán ahogy fogyott az eleség, úgy csöndesedett le a levegő vad morajlása. Zárszóként az utolsó morzsák összecsipegetése történt, melyben a szürke galambok a sirályok segítségére siettek. Aztán mintha mi sem történt volna, visszaállt a békés, fürkésző csend a tájban.
Mi is hazaindultunk, a mi otthoni békés szigetünkre, de az élmény vidáman szállt velünk az úton.
