Őszben termett ....
"Halk motozása hallik a Nyárnak,
sóhaja csendes, lépte már fárad.
Megsimít néhol bokrokat, erdőt,
lankadó vándort, kócos tekergőt..."
Emlékek ezrét szívébe rejtve
búcsúzik vígan, s indul nevetve.
Így szól az Őszhöz: - Jöjj csak, már várnak!
Légy gondos gazda, őrizd a tájat!
Talán az ősz az a hónap, melyre a legtöbben rávágják - bevallom, én is -, hogy a legkevésbé kedvelt évszak a négy közül. Szegény ősz pechje, hogy épp a nyár után következik, ami mindenkinek a szabadságot, a pihenést, a meleget, a vidámságot jelentette.
Az ősz azonban e gondolatokra fittyet hányva, szót fogadva a nyár hívásának, megérkezett. Gondosan elcsomagolta a nyár kellékeit, a meleget, a napsütést, a kék eget, a zöldellő réteket, de néhányat azért igyekezett még kéz közelében tartani. Elővette féltve őrzött díszleteit: a felhőket, az esőcseppeket, a ködfátylat, a hűvös szelet, a hosszú éjszakákat, a lassan múló perceket. Látszólag nem zavarta, hogy ezzel az embereknek, állatoknak, növényeknek nem okoz sok örömet, ám a valóság az, hogy legfőbb titkolt vágya az, hogy a nagy szürkeségbe meleg színekkel fessen boldogságot az emberek szívébe.
Hű barátságban felhőkkel, Nappal,
égi szelekkel, áramlatokkal.
Érjen a szilva, az alma, a körte,
gazda a hordóit mind tele töltse!
Bújjon ki földből zeller, a répa,
krumplival, babbal teljen a véka!
Nap-ragyogásban, rőt avaringben
járja a táncát mostantól minden!
S lám, az ősz szavára minden táncra perdült, s a gyerekek vidám kedvvel melléjük szegődtek. Az óvodások boldog lépésekkel szökelltek az ősz kamrájában, s fedezték fel kincseit.
Gyűjtötték, ragasztották, festették a varázslatos faleveleket, tanulmányozták, szagolgatták, kóstolgatták a gyümölcsöket, zöldségeket, még számlálgatták is azokat, de a legörömtelibb az volt, amikor finomságokat sütöttek belőlük. Zengett a nóta, szóltak a mesék, harsogott az élet, vidám volt mindenki, aki csatlakozott hozzájuk, szomorkodni senkinek sem jutott eszébe.
- Igen! Ez az! Ez vagyok én! Ez lakik a szívem legmélyén. Én is tudok vidám, napfényes ragyogást varázsolni az emberek szívébe! - gondolta az ősz könnyes csillogással szemeiben, s legmelegebb színeivel árasztotta el a tájat.
Mindjárt sötét lesz, alélt fel hirtelen, aztán az egyre jobban ránehezedő félhomályban gondolatai újra cikázni kezdtek:
- Az idő kereke megállíthatatlan, az önfeledt öröm mellett gondolni kell a borongósabb napokra is. A gyerekek ezt már jól tudják, az előző hetekben megfigyelték, ahogy az élőlények készülődnek erre az időszakra. Azt hiszem, mindenről gondoskodtam, élelemről, meleg kuckóról...
Aztán az öröm és a szomorúság ölelkezésében egy könnycsepp gördült le az avarba.
- Igen, ez is én vagyok. Néha szomorkodok, mert tudom, hogy rövid időre el kell válnunk...
Azonban az a felett érzett öröme, hogy mennyi színes percet szerzett a gyerekeknek, mindennél erősebb volt.
Az ősz feje lassan álomködbe burkolózott, de a nyár szavai halkan susogva kavarogtak egyre mélyebbre szállva gondolataiban.
"Altatót dúdolj mindnek, mi fáradt,
dús avardunnán vess nekik ágyat!
Ám, ha a környék dermedten ébred,
sétabotod majd add át a Télnek!" / Mentovics Éva: Őszköszöntő /
