Bekopogtatott az ősz
Kányádi Sándor: Jön az ősz
Jön már az ismerős,
széllábú, deres ősz.
Sepreget, kotorász,
meg-meg-áll, lombot ráz.
Lombot ráz,
diót ver,
krumplit ás, szüretel.
Sóhajtoz nagyokat,
s harapja, kurtítja,
a hosszú napokat.
Az Árnyas Óvodába is bekopogtatott Őszanyó és unokái, a falevelek.
Osváth Erzsébet: Jött őszanyó
Jött őszanyó hideg széllel,
Aranysárga vízfestékkel.
Sárgák lettek a levelek,
Fújtak, fújtak őszi szelek.
Fújtak, fújtak őszi szelek,
Lehullottak a levelek.
Itt vannak a fák alatt,
Látod a sok aranyat?
Mindannyian színes ruháikban szép sorjában beszállingóztak az ajtón. Volt közülük első, második, középső és utolsó. Számlálgatták is őket a gyerekek. Sokan érkeztek, de mindenkinek jutott hely bőven.
Azonban nem jöttek üres kézzel, ajándékul elhozták legkedvesebb barátaikat, erdők, mezők tengernyi kincsét.
A vendégek olyan pompázatosak voltak, hogy látványuk meg is ihlette az Árnyas kis művészeit! Ecsetet és krumplit ragadtak, s hamarosan aranylani, kezdtek a fehér rajzlapok, őszi, színes levélmintás ruhára cserélve le a régit.
Míg a levelek modellt ültek, addig a termések felfedező útra indultak az óvodában. Volt olyan szoba, ahol csinos kis kosárkákban helyezték el őket, hogy minél kényelmesebben szemlélhessék az itt folyó munkálatokat.
Egy másik helyiségben számolgatással foglalatoskodtak a gyerekek, melybe a vendégek is szívesen bekapcsolódtak. Hol sorba álltak, hol felcserélődtek, épp ahogy kérték őket, de még a súlyukat is hagyták, hogy megmérjék az óvodások. Volt közöttük könnyedebb és testesebb, kisebb és nagyobb, volt néhány termés fajta, melyekből többen érkeztek, néhányukból kevesebben, azonban lelkesedésük egyformának mutatkozott. A mérés eredménye alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a kevesebb néha több, a több néha kevesebb. Ezt a megállapítást nem árt jól megjegyezni!
De csitt! Mit hallok?
Aranyosi Ervin: Hull a dió
Odakint lágyan fúj a szél,
a diófánk életre kél.
Hajlongva lassú táncba kezd.
Nézem, s a látvány nem ereszt.
Levelek közt a napsugár,
maga is kedves táncot jár.
Mint gyertyaláng, vígan lobog,
ütemre, hogy a szív dobog.
Megannyi apró dobbanás…
de csitt, mi ez a koppanás?
Földre hulló, apró dió,
- magvában rejlő földi jó.
Kipp - kopp, koppantak a diók, de ezúttal nem kintről szűrődtek be a zajok. A kis csonthéjasok az ovisoknak mutatták meg, hogy tudnak törés és zúzódás nélkül ügyesen a földre pottyanni. Ehhez nem kellett más csak két kanál és játékos kedvű gyerekek, s már kezdődhetett is a vidám versengés: ki juttatja el kanálon hamarabb a diókat egyik kosárból a másikba, úgy hogy idő előtt ne essenek le a földre. Nagy volt a kacagás és az izgalom, koppantak a dió fejek, de oly rutinosan, mintha épp a diófáról landoltak volna a talajon. Az óvodások el is sajátították az épségben történő lepottyanás művészetét. Jó tudni, de még jobb épségben maradni! ( Bár ez a megállapítás a dió esetében nem mindig helytálló! )
No, de megállapításokból ennyi bőven elég, hagyjuk inkább hagy élvezzék nyugodtan vendégek és vendéglátók egymás társaságát. Ha jól hiszem azonban e vendégség eltart még egy jó darabig! A tél beálltáig egészen biztosan. Szerintem akkor is meglátogatja őket majd valaki!
