Állatmese
Egyszer volt, hol nem volt - így szoktak kezdődni a mesék, s mivel valós mese is létezik, hát ez, amiről most írok, ebbe a kategóriába tartozik. Történt valaha, pontosabban 1931 - ben, hogy szükségét érezték, hogy egy napot, jelen esetben október 4. - ét kinevezték az állatok világnapjává. E napnak, de leginkább az állatok szeretetének, tiszteletének nyomán az elmúlt két hét nem is szólhatott másról itt az oviban, mint az állatokról. S az állatok bár személyesen nem voltak jelen, mégis számtalan élményben részesítették az óvodásokat.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gazdasszony, s annak sok - sok, megszámlálni is nehéz hány gyermeke. Egy napon így szólt anyjuk a három legidősebb gyermekéhez: "No lelkecskéim, eljött az idő, hogy útnak eredjetek, s szerencsét próbáljatok! Utatok során figyeljetek, lássatok, halljatok, tapasztaljatok, gyűjtsetek össze mindent, amit hasznosnak véltek, s oldjátok meg ügyesen az elétek gördülő akadályokat. Két hét múlva, ha hazaértek, nagy kincs lesz jutalmatok."
Azzal útnak eresztette féltett csemetéit.
A három testvér ment, mendegélt. Ősz volt, de a napocska még mindig hívogatóan sütkérezett. Az erdő, a rét sok színes ékességét kínálta: "gyertek szedjétek le gyümölcsömet, termésemet, levelemet, mert itt az ideje. Meglátjátok, hasznotokra lesznek még ezek" - ragadta meg hol az egyik, hol a másik fa vagy bokor ága ruhájuk csücskét. A gyerekek dolgosak voltak, nem esett nehezükre a munka, szüleiktől is ezt látták, így batyujuk hamar megtelt mindenféle jóval.
Sok lépésnyom volt már hátuk megett, amikor egyszer csak a távolban előtűnt egy barátságos kis házikó. Közeledvén azonban egyre nagyobb lárma szűrődött ki onnét, riadalom, jajveszékelés, sürgés - forgás zaklatta fel az idilli békét. "Mi történhetett?" - kérdezősködtek a vándorok.
" Jaj, jaj, az éjjel erre járt a róka, kifosztotta az éléskamrát, kinyitotta az ólakat, néhány állatot elvitt, a többiek szanaszét széledtek az erdőben! A gyerekeimre - van belőlük szép számmal - nincs ki most vigyázzon, mert mindenki az állatok nyomába szegődött. A kisebbek odabent szétszedik a házat, a nagyobbakat - mivel üres a kamra - el kellett küldenem a boltba, hogy ebédet főzzenek a sok éhes szájnak, s ők is hamarosan hazaérnek. Azt sem tudom, hol áll a fejem!"- jajveszékelt a gazdasszony.
"No majd mi segítünk!" - nézett egymásra a három testvér, s rögtön tudták kinek mi a dolga. Ők is vannak elegen, jól ismerték egymást, sokszor szavak nélkül is értették a másik gondolatát.
A legidősebb elindult az állatok nyomán, a középső a rakoncátlankodó gyerekekhez fordult, a legkisebb rögvest a konyhában termett.
Kis idő sem tellett bele, a legidősebb testvér rátalált az elkóborolt állatokra. De kerekedett a szeme, amikor meglátta őket! Az erdő vadjai és a háziállatok egymás társaságában békésen beszélgettek, falatoztak. Egyszer csak fülelni kezdtek, s észrevették, hogy valaki figyeli őket. Csöndesen összesúgtak - búgtak, majd így szóltak: " Jöjj ide közénk!"
A gyermek először meglepődött, hogy értette az állatok nyelvét, de mivel rendkívül szerette őket, nem is kérette magát, leült közéjük és a legtermészetesebb módon beszédbe elegyedett velük. Mindenki elmesélte, hol, milyen körülmények között s hogyan él, hogyan bánnak velük az emberek. Sok rossz hír is eljutott hozzájuk más állati sorsokról, ők azonban szerencsésnek mondhatták magukat. A vadállatok az erdő békéjét élvezhették, a házi állatok gazdáik szerető gondoskodását. A legidősebb testvér sok mindent tanult ezen a délutánon.
Amíg ő az állatokkal barátkozott, addig a középső testvér a rakoncátlan gyermekeket szelidítette meg. Először szép állatmesékkel csendesítette le a huncutkodókat, majd elővette batyujából az összegyűjtött terméseket, s ezekből elkészítették kedvenc állatkáikat. Néhányan papírból hajtogatták meg a ház őrzőjét, s voltak, akik kezük lenyomatával festették meg négylábú barátaikat. Volt ott jókedv, vidámság, öröm az arcokon!
A boltból is éppen hazatértek a nagyobb gyerekek. Tej, túró, tejföl, vaj, joghurt, tojás, töpörtyű, szalonna, kolbász, szalámi került elő a kosarakból. Egyéb iránt ezeket ők mind saját háziállataiktól nyerik, de ez a mai nap kivétel volt. Minden apróság odatermett az asztal köré, s sorba ízlelték a finomságokat. Mindenki jó étvággyal kóstolgatott, de megállapították, hogy a házi ízek kedvükre valóbbak!
A béke, a nyugalom kezdett visszatérni az otthonba. A legidősebb testvér búcsút intett a vadon élő állatoknak, a ház körül élőket pedig sorra számlálva bevezette lakhelyeikbe.
Boldog volt a gazdasszony, rá is csodálkozott a három testvér rátermettségén. Örömében útravalóul készített nekik friss túróból házi sajtot, egy kis édességet, s fájó szívvel, de boldogan intettek búcsút egymásnak.
Hazaérve a három testvér elmesélte kalandjaikat, s várták a megérdemelt jutalmukat, a kincseket.
Az édesanyjuk így szólt: "a kincs már a birtokotokban van, az a tudás, tapasztalat, melyeket összegyűjtöttetek örökre a tiétek, soha senki el nem veheti tőletek."
A három testvér ismét egymásra nézett, gondolatuk eggyé vált, s szívük megtelt örömmel és hálával.
Hogy ez a történet valóság volt vagy mese, azt döntse el mindenki maga.
Itt a vége, fuss el véle!
